a meló, a meló – meg a lé
Aztán az ember leánya bekerül a mókuskerékbe, és húzza az igát. Korán reggel kel, késő délután ér haza, otthon még lenyomja a második műszakot, eszik, alszik, és egyre ritkábban szexel. Mert a munka, az kell, mert a munka, az pénz. Az meg azért fontos, mert a pénz a sárga papíron villannyá lesz, meg vízzé, meg gázzá, meg tévévé, meg telefonná. A boltban meg kenyérré meg tejjé. Ha van, az azt jelenti, hogy lehet látogatóba menni hétvégén, bár a benzin-izé miatt kicsit távolabb van mindenki a kelleténél. Nem baj, jobb, ha nem beszélgetünk, még a végén rájönnénk valamire.
Aztán egyszer, váratlanul, az ember leánya körülnéz. A munkahelyen, ahol van, mindenki alszik. Persze nyitva a szemük, meg a szájuk is, ha kell, de nincsenek itt. Valahol messze járnak, dolgoznak, mint a robotok, mosolyognak, mint a tejbetök. Gyerek kipipálva, férj kipipálva, kaja van, szex kéne, de inkább az alvás, mert mindjárt itt a reggel – megint. Aztán újra a meló, a kényszermosoly, a kötelező körök lefutása, meg a „képzeldazezmegaz”. Csak a saját szarunkról ne kelljen beszélni, mert az büdös. Ja, és a mi seggünket csípi – finoman szólva.
Aztán az ember lánya kezd dühbe jönni. Számol egyet, számol kettőt. Havi fix plusz nyelvpótlék, meg a jó fejek, mínusz – zárójelben – sárga papír, tej-kenyér, higiénia itt meg ott, benzin és a hülyék – zárójel bezárva… nem túl pozitív, sőt! Az eredmény negatív. Vagy legalábbis egy jó nagy nulla, anélkül hogy a totális apátiát beleszámoltuk volna. Hol a kardom, hadd dőlék beléje!
Mert: bejelentett, alkalmazotti munka, nem vállalkozósdi, félállami cucc, ketyeg a nyugdíj, meg a gyes, meg a satöbbi, meg a satöbbi. Lám, csinálja más is, nem én vagyok az egyetlen hülye. Igaz, hogy az egyik cukros, a másik bogyószedős, a harmadik sóhajtozós lett tőle, és akkor a kényszerházast meg a szorongósat még nem is mondtam.
Aztán az ember lánya belekerül a sűrűjébe, a zárójelben megjelenik az anyagi felelősség szörnye, a pénztárcából meg eltűnik a minimálnak sem elég éhbér. Majdan felébredünk, és kiabálunk egy nagyot: „állj!” Azt már nem.
Inkább jöjjön a „fejjel a falnak”, aztán a nagy koppanás meg a hallgatás – csak ez ne! Mert a koppanás után lehet még repülni, de ha minden marad úgy, ahogy, akkor nem lesz sehogy. Szerintem.
Aztán az ember leánya az utcán találja magát – önszántából. Aztán hazamegy, amit kapott, megint felteszi a sárga papírra tétnek, aztán eszik, alszik, és egyre gyakrabban szexel. A lényeg, hogy a jövőbe vetett hitünk megmaradjon. A farkasunk minden bizonnyal nem szeretné, ha mi is olyanok lennénk, mint azok… de leginkább mi nem szeretnénk, úgyhogy harcra fel!
Ja, és mert megígértem: éljenek az értékbecslők, a postás pedig nem hülye…
levél a finnbe szakadt barátnőnek
Drága Dyusom!
Tudtam, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Tudtam, hogy egyszer Te is férjhez fogsz menni egy farkashoz, aki számodra más, mint a többi. De azt nem hittem volna, hogy ez az ember Ükkimükki lesz, Te pedig Klaudia Ükkimükki. Nincs ezzel semmi baj, mert szereted és szeret, és pont. Csak nagyon furcsa.
Itthon maximum Molnárné lehetnél, vagy Ükkimükki Klaudia. Na mindegy, teljesen belehülyítem magam a nyelvek tanába, aztán még a végén elhiszem, hogy „ez lesz az idei év nyara” – ekkora baromságot! (Egyébként tudom, hogy értesz, mert mindig jó helyesíró voltál.)
Azért küldtem Neked földet, vizet meg levegőt, hogy legyen nálad. Mert nem árt, ha tudod, hogy milyen illatuk van ezeknek. Meg színük. Bár a víz idővel úgyis feladja, de remélem, addigra hazajössz. Addig meg a fele királyságom a tiéd…
Jó lenne, ha vigyáznál magadra ám! Mert ebben a behülyült világban már az sem mindegy, hova mész nászútra. Nem kell a csicsás meg menő helyekre menni, jöhetsz haza is, látnivaló itt is van – hisz tudod… Én bízom benne, hogy azt a kis hétvégi házat Káptalanon még mindig ugyanúgy szereted, mint tizenévesen. Abban is bízom, hogy emlékszel még a borunk ízére – jut eszembe, Füreden borhetek lesznek. Ott sem unatkoztunk sosem… de ha magányra, nyugalomra vágytok, ott a Tisza-tó.
Dy!
Gyere haza!
Na jó, nem fogom a végtelenségig tépni a számat, mert még azt hiszed, hogy valamit nagyon akarok, pedig csak szeretném. Itthon nagyjából minden rendben, farkassal megvagyunk. A kérdésedre, hogy mikor vesz el, a válasz még mindig ugyanaz: jövő héten valamelyik vasárnap. Az okok is ugyanazok, mármint a „nem a papíron múlik”, a „sokba kerül”, meg a vállvonogatás. De ha lesz valami, értesítelek.
Addig is minden jót, nagyon-nagyon sok boldogságot!
Tényleg, hogyan viszonyul az exed ahhoz, hogy a saját unokatesója vett el?
Ott volt az esküvőn?
Bánja, hogy ennyit tökölt?
Emberemnek is van ám unokatesója…
Ez persze vicc volt…
Na, millió puszi, drágám, hiányzol még mindig, mert Te vagy a legjobb barátosnőm, és vannak dolgok, amik nem változnak…
szaksz, szex, szoksz. szöksz?
Aztán a szerkesztő szól: szex? Azaz panaszkodik, hogy mostanában nem szól a fáma a puncipöcögtetésről, a kukibugiról, és ez így gáz. Azt nem mondja, hogy már nem olvas senki – bár lehet, hogy így van –, mert hátha akkor nem lesz lyukkitöltés, azaz gé. Csak annyit, hogy tegyek valamit ez ellen, ja, meg mellékesen azzal kezdi, hogy szerdára itt legyen a cucc, mert csütörtökön városi programnak kell a hely. De így van ez, ha írni szeret az ember leánya. Ír. Nem skót.
Hát – direkt ezzel a testrésszel kezdve a mondandómat – kérem, van az úgy, hogy a nő nem szexel. Na nem azért, mintha az annyira szar dolog lenne, vagy túl macerás, vagy unalmas, vagy esetleg túl meleg van hozzá, nem. Csak úgy, egyszerűen, nem mozdul a csikló. Sem a hüvely. Üres a tár. Ennek persze több oka lehet, de az is előfordul, hogy valójában nincs is. Vagy legalábbis nem egészen tudjuk, miért van.
Lényeg a lényeg, ez nagyon pocsék állapot. Főleg, ahogy a többi nőneműtől hallom, mostanában ezzel a problémával nem vagyok egyedül. Ahogy az EzoTeri barátnőm mondaná: manapság ilyen energiák áramlanak be. Mindenki életéből „kiviszik” – mármint az Égiek – a régit, a rosszat, és „behozzák” az újat. Mindenki megbuggyant, mindenki mindenkivel, mindenhol, csak éppen nem azzal, aki éppen akkor ott van.
Ez az én esetemben úgy néz ki, hogy farkas jön, csóválja a lompost, én meg nézek, mint Piroska a kovi ubira. Még mindig szép, még mindig jó, még mindig izgató, csak éppen… mittudomén. Persze ilyenkor nekifogunk, mert az ember leánya hisz benne, hogy evés közben jön meg az étvágy, és azt is tudja, hogy „jajafejem-haggyámá” könnyedén a mondat végére teszi a pontot – elég hosszú időre. Hagyjuk, hogy a farkas ránk másszon, nézzük – nem jó. Inkább felmászunk mi rá, tesszük, ami jó – volt eddig. Most valahogy nem alakul a dolog. Persze emberünk gyanakszik, de ilyenkor nem lát a szerszámától, tehát ügyködik. Aztán jön az érzés. Az első hullámocska. Már kezdünk bizakodni, aztán hirtelen megint semmi, csak egy izzadó lény alattunk, felettünk, mögöttünk, mellettünk – mi meg készen. Mármint vagyunk.
Ez pedig így nem állapot. Aztán beszélünk a barátnőnkkel. Elmeséljük neki az utolsót, amikor annyira kívántuk a farkast, hogy majd megvesztünk, azt hittük, vége ennek a pocsék időszaknak, minden a régi lesz újra. A barátosnő már eksztázisban van, kérdezné, hogy hogyan, mert neki még mindig nem megy, mire töredelmesen beismerjük: félúton megint elment a kedvünk az egésztől, jött a „mitkeresekénitt és micsinálok” szindróma. Agyhalál. Főleg az, hogy a barátnő bólogat, aztán a másik is, meg a harmadik is. Ezek mennek mostanában. Szörnyű. Össznépi bénázás, vagy csak mindenki kamuzik?
Ilyenkor persze jönnek a játékok, a figurák, a videó, a DVD, az újság, a vízilabdameccs meg a műugrás – aztán semmi. Már megint semmi. Csak a vége az egésznek. Mert egyszer, mikor emberünk szeretkezni próbál velünk, de mi csak „nyik-nyek-nyik-nyek”-nek érezzük, kiborul a bili. Ilyenkor töredelmesen be kell vallani, hogy valami nagy gáz van, MAGUNKkal. Nem kell hülye lelkizésbe kezdeni, hogy ugyenemhagyszel, ugyeazértszeretsz, ugyeazértmégcsináljuk – mert az csak ront a helyzeten. Farkas már akkor sem fog csóválni semmit, amikor szeget lehetne beverni vele.
Szerintem legjobb, ha kivárjuk a végét, ha emberünk félrecica, ám tegye. Mi majd eldöntjük, mi lesz a következménye. Ha majd menni akar, tegye, ha marad, tegyük. Újra. Egyszer csak hirtelen. Remélem. Mert hiába a szerkesztői szexparancs, szokom a helyzetet. És Te? Szex? Szoksz? Szöksz?
De ez már egy másik történet…
